Sziasztok Űrutazók!

A Nap másodpercenként 4 millió tonnát veszít tömegéből. A Sugárzás a belsejéből több százezer év alatt jut a felszínre. A nap felületén láthatók a napfoltok, melyek a környezetnél hidegebb területek, ezeket elsősorban mágneses tevékenységek okozzák. 11 évenként napfoltciklusok váltják egymást. A forró plazma a mágneses erővonalak mentén mozog. A felszínről a napkoronába időnként anyag dobódik. A plazmakitörések során a mágneses erővonalak mentén anyag lövell ki. A Napból jövő részecskeáramlást hívják napszélnek.

A fotoszférában vannak a jellegzetes napfoltok, melyek a naplégkör zavart térségeinek, az ún. aktív régióknak legmélyebb szintjén jelentkező képződményei.

A foltok környezetében, de magasabb szinten, mint amelyben ők jelentkeznek, a kromoszférában zajlanak le, a flare-ek (flérek), amelyek számos esetben protuberanciákat, vagyis óriási kiterjedésű, nemegyszer több százezer kilométer magasra felszökő hidrogénfelhőket indítanak útjukra.

A flare-ek lökéshullámokat keltenek a naplégkörben, s ahogy ezek a hullámok továbbhaladnak, esetleg újabb flare-ek keletkezését segítik elő, vagy nagyobb távolságban is megbontják az egyensúlyi helyzetet.

Napkitörés

A napkitörés a naptevékenység leglátványosabb, és legerősebb földi hatásokkal rendelkező megnyilvánulása, melynek során együtt jelentkezik az alábbi három naptevékenységi jelenség:

• Fler, vagyis a naplégkör egy körülhatárolt részének hirtelen, erős kifényesedése.
• Koronakidobódás, vagyis a napkorona egy darabjának kilökődése a bolygóközi térbe.
• Eruptív protuberancia, vagyis egy, a napkoronában hosszú ideje egy helyben lebegő, a környező gáznál sűrűbb és hidegebb felhő (nyugodt protuberancia) hirtelen, gyorsuló felemelkedése és elszállása.

A kitörés oka a napkorona mágneses térkonfigurációjának instabilitása vagy egyensúlyvesztése, melynek következtében a térszerkezet hirtelen megváltozik, jelentős energia szabadul fel, és a kiegyensúlyozatlan mágneses erők hatására a korona anyagának egy része kidobódik.
A napkitöréseknek komoly földi hatásai vannak. A közvetlen hatásai a következők:

• Erős flerek idején jelentősen megnő a földi felsőlégkörben és bolygónk kozmikus környezetében a nagyenergiájú sugárzások erőssége. Ez elsősorban a röntgen- és gammasugárzásra vonatkozik, továbbá, ha a Föld a flerből kiinduló részecskenyaláb útjába esik, akkor a töltött részecskék (elsősorban protonok) áramára is. Ezek komoly kárt okozhatnak a műholdakban és űrszondákban; a töltött részecskék továbbá egészségi kockázati tényezőt jelentenek pilóták és űrhajósok esetében.
• A légkör elvesztheti ózonrétegének 50-10%-át, ami a bőrrákos megbetegedések számának növekedéséhez vezet.
• A világos éjszakai égbolt megzavarja az állatok életciklusait és felborítja mindennapi életük rendjét.
• Ha a Föld a kidobott anyag útjába esik, a földi magnetoszférának ütközve mágneses vihart okozhat. A vihar megzavarhatja a navigációt, megbolondítva az iránytűket.

Napfoltok

A napfolt környezeténél sötétebb terület a Nap fotoszférájában. Foltokat már az első távcsöves csillagászati megfigyelések évében, 1610-ben is látott a Napon Galilei, később Fabricius, Hevelius és Harriot. A nagyobb napfoltok két részre bonthatók: a belső, sötétebb rész az umbra, a külső, félsötét, sugaras szerkezetű rész a penumbra. A penumbra nélküli napfoltok neve pórus.

A napfoltok alakja többnyire körszerű, de gyakoriak a szabálytalan alakú és szerkezetű foltok is. Méretük 1,5 megamétertől (Mm; ezer kilométer) mintegy 100 Mm-ig terjedhet. Egy nagyobb napfolt átmérője tipikusan kb. a Földével egyezik meg. A pórusok mérete nem haladja meg a 7 Mm-t, míg a penumbrával is rendelkező foltok legalább 3,5 Mm átmérőjűek. A 3,5 és 7 Mm közötti tartományban a penumbra megléte függ a folt előéletétől: a fiatal, növekvő foltok jellemzően csak a 7 Mm körüli méretet elérve fejlesztenek penumbrát, míg az idős, zsugorodó foltok sokáig megőrzik azt.

A napfoltok élettartama 1 naptól több hónapig terjedhet. Nagyobb napfoltok esetében 7-10 nap a jellemző. A megfigyelések szerint a napfolt kisebb mágneses elemek, fáklyapontok összeolvadásával alakul ki, és további ilyen elemek, valamint kisebb foltok beolvadásával nő tovább. Ezt a jelenséget általában az ún. "mágneses fa" kép keretében magyarázzák: eszerint a kicsiny mágneses elemek (erővonalkötegek) a felszín alatt összefüggenek, mint egy fa ágai. Ahogyan a fa emelkedik, "ágainak" a felszínnel vett metszéspontjai összeolvadni látszanak. Ez a növekedési szakasz rendszerint nem tart tovább néhány napnál. Egy maximális terület elérése után a folt ismét zsugorodni kezd, mígnem lassan eltűnik. Ez a bomlási fázis rendszerint jóval hosszabb a növekedésnél.

Koronalyukak

A Napból valamennyi kidobott anyag a koronán halad keresztül. Az 1970-es évek elején fedezték fel azt, hogy a koronában ún. lyukak találhatók (koronalyukak). Ezeken keresztül távozik csillagunk anyaga a világűrbe. Ezeken a helyeken a Nap mágneses mezeje nyitott, így leginkább a pólusai közelében fordulnak elő ezek területek. A napszél is innen „fúj”.